Elhatározás, önfegyelem, kitartás? – Na, ne!

Alig hiszem, hogy valaki nem hallotta volna már ezerszer, hogy nem elég elhatározni valamit, ki is kell tartani, végig kell menni az úton, egészen a célig, amihez jó nagy adag önfegyelemre van szükség. „Pfúj” – gondoltam magamban nem is egyszer. „Miért kínozzam magam?” Mi a jó abban, hogy nekilátok egy tornával egybekötött fogyókúrának, és izzadok, éhezem, szenvedek, utálom? Meddig fog ez a lelkesedés tartani?

Mit is kell értenünk önfegyelem alatt?

Az önfegyelem nekem valami ilyesmit jelentett. Hogy meg kell erőszakolnom magam, és valami olyasmit csinálni, ami nem természetes, ami idegen tőlem. De muszáj ennek erőszaknak lennie? Hogyan válhatna természetessé a mozgás annak is, akinek gyermekkorában nem épült be az életébe? Hogyan lehetne öröm? Valami olyan, ami nélkül nem akarunk többet létezni, élni?

Szóval most, amikor kerek egy éve edzeni járok, és csak igazoltan maradok távol, és az étkezésemet is teljesen megváltoztattam, azon gondolkodom:

Hogy történt?

Mit mondhatnék azoknak, akik hosszú ideje gyártják a kifogást, ahogyan én is tettem – hivatkozva időre, pénzre, családra, munkára…

Valami bíztatót, ami segít feltenni a lábukat az első lépcsőfokra, hogy aztán feltartóztathatatlanul menetelhessenek a cél felé?

És hogy mi a cél?

  • Van, aki zsírpárnáktól szabadulna…
  • Van, aki a régi alakjára vágyik…
  • Van, akinek egészségügyi problémái kiáltanak egy kis mozgásért…
  • Van, aki jókedvre, társaságra vágyik…
  • Van, aki csak fiatal szeretne maradni…

Felsorolni sem lehet, milyen sok alkalommal jut eszünkbe a sport. És ezeknek persze az ellenkezője is igaz: karcsú, fitt alakról, egészségről, fiatalságról mondunk le, ha nem mozgunk.

És akkor hogyan is kell ezt önfegyelem és kitartás nélkül…?

Jönnék itt nektek az „agyban dől el” dumával, de ezzel senkit sem győzök meg.

Azt hiszem, nem tettem mást, mint órarendbe iktattam a sportot, személyi edző segítségét kértem, és összefogtam egy barátnőmmel, hogy ne legyen kifogás. Így aztán jócskán lett volna kitől elnézést kérni, ha nem megyek el edzésre!

Nem tettem mást, csak odamentem. És ahogy az első eredmények megmutatták magukat, egyre lelkesebb lettem. Fél év múlva már tonnaszám kaptam a bókokat, kisebb ruhákban jártam, sokkal fittebb voltam, de a mérleg bizony nem mozdult. Akkor kicsit mérges lettem magamra és a világra, s két napig csak ittam. Na, ettől úgy beindult a fogyás, s a szénhidrátdús ételeket sem kívántam már annyira, hogy ezután már csak így ettem. Egyre több kilótól szabadultam meg, egyre izmosabb lettem, egyre több „hogy csináltad?” bókot zsebeltem be.

Itt már nem volt szó önfegyelemről, csak tisztán arra vágytam, hogy meglepjem a tükröt, magamat és a rég nem látott embereket. Ez volt a doppingszer.

Nőtt-e az önfegyelmem? Igen. Kitartóbb lettem-e? Igen. De nem összeszorított foggal indultam el, hogy X idő alatt lefogyok, hanem elkezdtem mozogni, és szép lassan az életem része lett. Csak lendületet kellett vennem. A többi ment magától. Próbáld ki!

R. Füzesséry Anikó

Comments are closed.